Beérkezett pályaművek

N. Sebestyén Katalin

Szeretet ünnepe

Sarki télben, jeges havon elindultak,

csillagokon lovagló angyalok,

fényes, csilingelő szánon érkeznek,

sziporkázó pompát árasztanak,

lelkük szeretet-áriától zeng:

erdő, mező, hegy, a völgy,

lélegzetük fehér páraként illan a légben.

Aranyszikrát szóró ablakok:

Adventi lángok, Adventi lángok!

Hozzatok jégszívekbe égő tüzet,

hisz a legmelegebb láng ég,

s az Univerzum ünnepre készül.

Megnyílott a menny bársonya,

fényárban angyalok suhannak,

szárnyuk fehér hópehelyből,

csillag-szélben rebben aranyhajuk,

égszín ruhájuk békét, nyugalmat áraszt,

minden szívben békét, örömöt hagynak.

Csodáljuk éteri lényüket,

szeretetük világot betöltő,

szívkitárással fogadjuk ajándékuk.

Remény csillaga ragyog a szemekben,

narancs-fahéj-kalács-illatú esték,

melegét lobogó kandalló moraja ontja.

Karácsony varázsa: a vakító, friss puha takaró,

Advent éjszakáján

szikrázó hópelyhek csillognak.

Legyen karácsony az év minden napján,

s Advent csillaga az úton végig kísérjen.

Szél üzenete

Csillámló, dérlepte didergő tájon

jég ül a fákon, ágain dérlevél.

Fagy dala csilingel,

zúzmarás szél csap át a pusztán,

egymásba ölelkező jégcsapok

csüngnek az ereszen.

Föld, s az ég is elcsendesült,

madárnép reszketve didereg,

csicsergésük elnémult.

Téli éjben fagy muzsikál,

az égbolton hófelhő tovafut

maga után hagyva fehér takarót.

Vakító, süppedő puha szőnyegen,

méltósággal szökken a szarvas,

agancsa büszkesége.

Tótükrén jégpáncél,

fenyőágon csillogó hóbunda,

ablakomon jégvirág pompázik,

fák ragyogása hókristálytól sziporkázik.

Decemberi dúdoló szelek, adventi lángok

érezhetően közeleg a karácsony.

Fohász

Ég alatt állok,

ezernyi csillag vallomását nézem.

Feléd nyújtom kérlelőn kezem,

ó, Mindenható, mit üzensz nékem?

Áldomást, ezerszín éji látomást?

Üzenete milliónyi szívdobbanás,

induló ártatlan élet, gyermeki mosoly,

szerelmes szemvillanás,

vagy békés, megnyugvó végállomás?

Ezt csak Te láthatod, hallhatod Uram,

senki más.

Te, ki a Földön vagy fény s árnyék,

megtanítod az embert,

hogy a tűzből hamu marad,

a hegytől helyben maradást,

víztől útmutatást,

naptól nyugovóra térni.

Szellőtől, mely lombok között

pihen csendesen,

ember is élje meghitt nyugalmát.

Okuljunk a rózsa tisztaságából,

a négy évszaktól ismerjük meg az időt.

Te, aki a világmindenséget felöleled,

úgy figyelj utamon, hogy célhoz érjek.

Tanítsd meg, ami meghal, léte örök legyen!

Állok az ég alatt, s tűnődöm

a milliónyi csillaglámpán,

magasságod felé nyújtom kezem,

s mondok egy hálás, halhatatlan fohászt!

Rumy Ágnes

A kis gomb története

Ahogy a felkelő nap első sugarai beszűrődtek a varródoboz résein, egy kis fából faragott gombocska nagyokat ásítva nyitotta ki szemét. Takaros, kétlyukú kis gomb volt, melyet fenyőfából készítettek még jó néhány évvel ezelőtt. Csiszolása mestermunka volt, nem hagyott kívánnivalót maga után. Ránézésre világosszín, tapintásra finom darab volt, ámbár, aprócska. Törzsének átmérője alig volt nagyobb egy centiméternél. Tudta ezt jól a kis gomb is, szégyellte is magát érte. Úgy érezte, értéke nem sok van. Általában csendben meghúzta magát a varródoboz egy eldugott szegletében, de ilyenkor kora reggel, mint most is, mikor tudta, még mindenki alszik, bátran nyújtózkodott.

Illetve, ez esetben, csak nyújtózkodott volna, ugyanis mikor két kis mélyedését tágra nyitotta, beleütközött valami keménybe. „Áú!” – szisszent föl – „Biztos megint fölém tették a nagy zsákvarrótűt” – gondolta, és arcáról lehervadt a jóízű ébredés mosolya. „Ó, ha Nagymama itt lenne!” – sóhajtott fel – „Ő mindig rendet tartott a varródobozban.” S amint kimondta, már nyomban elő is kereste a legszebb képét, amit Nagymamáról őrzött. Már régen találkozott vele, mikor még gyermek volt, de emléke élénken élt benne.

Felidézte, ahogy az öreg hölgy ezüstszín tincsei göndören hulltak homlokára, és lágyan keretezték arcát. A fodrok ezüstös színe arcának is adott valami hervadhatatlan ünnepélyességet. A gyönyörű szálak visszatükröződtek ráncaiban. És a ráncok! Mint megannyi barázda szelték körös-körül arcát, mindegyik másról mesélt. De legjobban a mosolyát szerette. A fáradt rózsaszín ajkak egyszerre teltek meg a szeretet és a fiatalos elevenség pirosával, mikor mosolyra húzódtak. Ez volt az orca ünnepének csúcsdísze.

A kis gomb maga is elmosolyodott, mikor megjelent előtte Nagymama képe. Milyen nagyon is szereti őt! Nagymama volt az egyetlen, akiről a kis gomb érezte, megbecsüli őt. Régebben, mikor még itt lakott, többször is elővette a gombocskát, nézegette, mosolygott rá, és megsimogatta sokat megért kezével. Azután, sosem rakta ám akárhová! Csak a többi gomb közé. Nem hagyta, hogy a varrótűk szurkálják az oldalát, a gyűszű maga alá temesse, vagy a cérnák belegabalyodjanak. Szépen beállította a sorba többi nagy társa közé. A kis gombot ilyenkor mindig meghatottság járta át, önbecsülése a helyére került. Igazi, értékes gombnak érezte magát, akit ugyan még sosem varrtak föl sehová, de mégis, ott lakott földijei között, tartozott valahová.

Milyen szép idők is voltak azok! Ma már összevissza hányódik a varródobozban, néha tűk léha társaságában hál, vagy patent házaspárok között lakik, de legtöbbször hagyják a háziak a doboz aljára sodródni. Régóta nem látta gombtársait sem, valószínű, hogy legtöbbjüket már felvarrták valahová. „Mert ők olyan gyönyörűek!” – gondolta magában. – „Pirosak, zöldek, aranyszínűek, s két nagy mélyedésük csak úgy csillog, mikor rásüt a nap.” Amióta csak az eszét tudta, olyan szeretett volna lenni, mint ők.

De volt valami, amire még ennél jobban is vágyott. Ha jönne valaki, aki úgy szeretné őt, ahogyan van, szépnek találná, s felvarrná valahová. Ha végre, valahol szükség lenne rá is. A gondolatra szomorúan elmosolyodott. „Milyen szép is lenne!” – sóhajtott és elmorzsolt egy könnycseppet. Úgy döntött, nem ábrándozik tovább, inkább bóbiskol még egy kicsit. Körülnézett még egyszer – szerette így, a felkelő nap fényében látni a varródobozt –, majd lehunyta szemét.

Színes álmából durva zaj és kotorászás ébresztette fel. Mintha remegne a föld, mindenhonnan hullottak a tűk, fonalak, kapcsok. A kis gomb is ide-oda csapódott.

– Nem találok semmit – mondta egy remegő kis hang. – Kell, hogy legyen egy gomb! Csak még egy gomb… – rebegte, és hangja elcsuklott.

A kis gomb már látta, mi történik. Egy szőkefürtös kislány térdelt a varródoboz felett, arcán a kétségbeesés árnya ült, kis keze újra és újra átkutatta a dobozt. „Ez biztos a kis Lili!” – állapította meg a kis gomb. – „Milyen régen láttam már! Hogy megnőtt! És az a nagy kék szeme… Igazán szép kis leány.” Elmosolyodott. „Egy gombot keres” – folytatta tovább a gondolatmenetet a kis gomb. – „Egy gombot. Talán… talán én is jó lennék neki?” – tette föl magának félénken a kérdést. Izgalom lett úrrá rajta. „Hátha nekem is örülne…”- ötlött fel benne újra a gondolat, és, bár kis teste már reszketett a félelemtől, reményteljesen várakozott. Próbálta testét minél jobban kinyújtóztatni. Ha kiáltani tudott volna, már azt is megtette volna; de így, hang nélküli világában, csak próbált minél nagyobbra nőni, hogy észrevegyék. Még a szemét is behunyta a nagy koncentrálásban. Érezte, hogy a kis kéz még mindig keres. Várt.

Kis idő múltán mélyedései már kezdtek elfáradni a nagy erőlködésben, de kitartott. S egyszer csak, valami igazán puhát érzett. Majd nyomban utána forró áradat öntötte el. Lassan, óvatosan nyitotta ki szemét. Egyenesen a kis Lilike arcát látta. Égszínkék szeméből nagy könnycseppek hullottak. Apró tenyerében tartotta a kis gombot, jó erősen, mintha soha nem akarná elengedni. Majd markába zárta, és kiszaladt vele édesanyjához a konyhába.

– Édesanya, édesanya! Találtam egy gombot! Ide nézz! – és óvatosan nyitott egy kis rést ujjai között.

Édesanya és lánya kíváncsian kukucskált be a nyíláson, de csak lassan, ahogyan csak egy kincset vételezünk szemre. Egy kincset, amire nagyon vigyázni kell. A kis gombnak ez igazán jól esett. Félelme elszállt, és kis szíve csak úgy repesett. Hát örülnek neki! Hát kell nekik! Milyen csodálatos érzés is ez! Szíve már most tele volt örömmel, hát még mikor látta, hogy az édesanya tűt és cérnát vesz elő. Oly nagy hála töltötte el, hogy úgy érezte, nem tudja kis testében benn tartani, rögvest kicsordul. Végül, csak könnyei tódultak ki. Érezte, ahogy a hűvös tű és a puha cérna átjárja üregeit. Az édesanya pár határozott öltéssel gyorsan felvarrta a kis gombot. Mikor végzett, a kislány megsimogatta, majd magára hagyták.

Most nézett csak körül. Hol lehet? „Először is, egy szép nagy szobában” – állapította meg. Jó meleg volt. Körös-körül foteleket látott, virágokat és egy nagy kandallót, amiben ropogott a tűz. „Á, hát onnan jön a meleg!” – nyugtázta magában. Tetszett neki ez a helyiség. Itt végre igazán otthon érezte magát. Fordult egyet. Közvetlen környezetében is körbenézett. Egy puha bársony anyagon feküdt. Jó illata volt! Körülötte pedig… valami volt a derekánál. Egy fonal. Mellette pedig lapok. Sok-sok lap. Egy könyv talán? Vajon mire szolgálhat? Gondolkozott egy darabig, de nem tudott rájönni.

Jó ideig fészkelődött. Élvezte, ahogy a puha bársony simogatja. Majd alaposan kinyújtóztatta mélyedéseit, rögzítette emlékeiben, amennyire csak tudta, a barátságos szoba részleteit, és elégedetten nyugovóra tért.

Másnap, mikor felébredt, érezte, hogy a nagy izgalmak után sokat és mélyen aludt, de nem bánta. Mielőtt kinyitotta volna szemét, még elidőzött a tegnapi édes emlékek között, és élvezte, ahogy a nap sugarai melengetik. Felnyitotta szemét. Titkon remélte, hogy a kandallót pillantja meg először. Annyira elbűvölte tegnap a fel-felcsapó lángok játéka! Ahogy az apró kis nyelvek sárgából egyszerre égő vörösre gyúlnak. „Van benne valami nem e világian szép!” – gondolta.

Ábrándjából a szeme elé táruló valóság józanította ki. Hiszen nem volt ott semmilyen kandalló! Se lángok, se fotelek, se színes virágok. Csak fehér falakat látott. Rideg volt minden. Megremegett. Hirtelen fázni kezdett. Hová került? Ez már nem a tegnapi barátságos szoba volt. Hova száműzték? Hát még sincs szükség rá? Megriadt. Az egész csak a képzelet csalfa játéka lett volna? Gyorsan körbenézett még egyszer. Megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a bársony, amire rávarrták, még mindig ott van. „Hát még sem álmodtam!” – gondolta. A kis reménysugár újra felgyúlt szívében. „De akkor hol vagyok? Miért hoztak ilyen sivár helyre?” – töprengett. Úgy határozott, fényt derít a történtekre.

Egy jó nagyot nyújtózott, majdnem belátta az egész szobát. Nem volt benne sok minden. Egy egyszerű, díszítetlen faasztal, rajta egy sárga műanyagváza hervadt virágokkal, egy kopott, sötétbarna szék, egy ablak, amely nyitva volt, egy kis polcocska, ha jól látta, amin ő is helyet foglalt, és szemben egy nagy fehér ágy. A párnák fel voltak púpozva benne. „Ennyi lenne minden?” – gondolta csalódottan a kis gomb. Szeme akarata ellenére is könnybe lábadt.

A párnahalom hirtelen megmozdult. „Valaki fekszik ott” – suttogta izgatottan a kis gomb – „Alszik.” Egy ezüst tincs csillant meg, ahogy a nap odasütött. „Nagymama?” – kiáltott fel a kis gomb meglepetésében, bár kiáltását nem hallotta senki sem. Öröm töltötte el a szívét. Nem volt többé csalódott, nem bánta, bárhová is került. Ha Nagymama itt van, nem történhet semmi rossz. A párnakupac még egyet huppant, és előbukkant az ősz tincsek mögül a fáradt arc is. Hát tényleg ő az! Felismerte rögtön. A sok barázdája, a szája vonala,… de valami azért mégis változott. Az orca sokkal fehérebb és beesettebb annál, mint amire emlékezett. Az idős hölgy szája majdnem színtelen volt. Ahogy jobban megszemlélte, látta, tincsei sem ragyognak úgy, mint régen. Inkább voltak azok már szürkék, mint ezüstösek. Rossz érzés fogta el. „Valami nincs rendjén…” – gondolta. Maga elé meredve tűnődött egy ideig, majd újra Nagymamára pillantott, és látta, szeme nyitva van. Fáradtnak tűntek most ezek a szemek és volt bennük valami gondterhes bánat. A kis gomb maga is elkomorodott.

Tovább figyelte az öreg hölgyet. Az megdörzsölte szemét, és a polc felé nyúlt, egyenesen arra, ahol ő is üldögélt. Törődött, csontos keze reszketve emelte fel a kis gombot a polcról a bársonyba burkolt könyvvel együtt. A kis gomb most egészen közel került Nagymamához. Gyengéd szeretettel figyelte, ahogy az idős hölgy meg-megsimogatta a bársonyt, és elkezdett beszélni magában:

– Ó, ez a drága Lilike! Behozta nekem a Bibliámat a kórházba! Tudta, hogy szükségem van rá. És még egy szép tokkal is beburkolta! Milyen nagyon is szeretlek, kisunokám! – mondta Nagymama, és – a kis gomb nagy elégedettségére – elmosolyodott.

Hát érti ő már! A lehető legjobb helyre került. El, Nagymamához, hogy örömet szerezzen neki ezzel a „Bilbiával” együtt – ha jól értette. Fogalma sem volt róla, mi az a „Bilbia”. De biztos valami jó dolog, ha Nagymama így örül neki! Hirtelen szeretetteljes bizsergés futott át rajta. Az idős hölgy a bársonyborító után megsimogatta őt is. Gyenge, erőtlen érintés volt ez, de jelentőségteljes. Mennyire hiányzott már ez neki!

Az öreg hölgy letekerte a gombocska dereka körül a fonalat, és felnyitotta a bársonnyal burkolt fedelet. „Mégiscsak egy könyv ez a „Bilbia” – nyugtázta azzal a fajta büszkeséggel a kis gomb, amit akkor érez az ember, mikor saját felfedezése bizonyítást nyer. „Mennyi lapja van!” Ő még ilyet sohasem látott. „És mennyi betű sorakozik benne! Bárcsak tudnék olvasni!” – kívánta. – „Akkor megfejthetném ennek a könyvnek a titkát.” A könyv ugyanis nagyon rejtelmesnek tűnt a kis gomb számára. Érezte, valami nem mindennapi bújik meg a sorok mögött. Nagymama közben ujjaival finoman végigsimította a kezdő betűket: B-I-B-L-I-A. Majd lassan lapozott, de oly erejehagyottan, hogy a kis gomb nagyon szeretett volna segíteni. Próbált a túl oldalról akkorát fújni, amekkorát csak tudott! „Talán használt valamit” – gondolta megkönnyebbülten, mikor a lapok végre megadták magukat.

Nagymama közelebb emelte magához a könyvet és elhaló hangon olvasni kezdett: „Ne félj, mert megváltottalak… neveden szólítottalak… enyém vagy!” A sor végén kicsit megpihent, majd mikor elég erőt gyűjtött, folytatta tovább. „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok… és ha folyókon, azok nem sodornak el… Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg… a láng nem éget meg.” Az idős hölgy kissé felemelte fejét, szemét behunyta, és fejből folytatta: „Mivel drágának tartalak… és becsesnek… mivel szeretlek.” Az igeszakasz végére hangja már egészen halovány lett. A kis gombot ez igen aggasztotta, de volt valami, ami ennél is erősebben vert szívében. Valami újfajta érzés. Egyre csak az előbb hallott mondatok visszhangoztak benne: „drágának tartalak és becsesnek… szeretlek…” Hát így van? De ki mondta ezt? Ez rá is igaz?

Nagymama szavai ütötték meg újra a fülét:

– Uram… szeretlek… csak hozzád vágyom… haza… Istenem – suttogta színtelenül, s hangja már alig volt erősebb, mint ahogy az ablakon beszökő kis szellő játszott a lapokkal. „Hát ő az? Isten? Aki mindenkit drágának tart? És szeret?” – ámuldozott a sok, eddig ismeretlen dolog hallatán a kis gomb. Érezte, egy új világ tárul fel előtte. „Akkor… engem is szeret!” – szaladt ki száján a meglepődött felkiáltás. – Én is az Övé akarok lenni! – Érezte, ahogy mélyről fakadó hála és öröm tölti el a szívét.

Eközben az idős hölgy keze lehanyatlott. Lassan, csendesen. Vele együtt a Biblia is. A kis gomb egész eddigi életében most érezte legközelebb magát Nagymamához. Ott feküdt, pontosan a szívén. Nem tudta, hogy a szeretett szív közelsége-e az oka, vagy valami más, de érezte, egész bensője a béke fehérségével telt meg. Olyannal, ami már örökre ott marad.

Próbálta megsimogatni az idős hölgyet, ahogyan csak tőle telt, és közben lélegzetvisszafojtva figyelt. Hallotta, ahogy az agg szív egyre lassúbbakat dobban. Kicsordult a könnye. „Nagy-ma-ma!” – sírdogálta halkan. Két ütés között oly hosszúra nyúlt a szünet, hogy a kis gomb egész testében reszketni kezdett. Nem akarta még egyszer elveszíteni Nagymamát. Kibuggyant a könnye és végigfolyt a takarón, egészen az öreg hölgy kezéig. Mondani szeretett volna valamit, de nem jött ki hang a torkán. Helyette kis teste beszélt, ami két apró mélyedésével egészen belefúródott Nagymama hálóingébe. Így lelte őket az este, könnyek között, némán.

S mikor a hajnal első enyhe fuvallata meglebbentette a Biblia lapjait, már nem talált ott senkit, csak két lélek emlékét, aki hazatért.

Meghitt pillanat

Kezem barna hajtincseddel játszik,

Göndörségét símogatja, kunkorítja,

Selymes, puha pázsit.

Szemem diószín szemedbe néz,

Ragyogó útvesztőin kalandozik,

Meleg fénye megigéz.

Ajkam széles mosolyra készen áll,

Orrom huncut módon megremeg,

S finoman megpiszkál.

A te orrod is pajkosul húzódik már…,

„Szejetlek, Kejesztanyu!” – hagyják el

Csöpp szavak édes szád.

Nagy, cuppanós puszit is kapok,

Apró kezed kezemet cirógatja,

Szemed somolyog.

Megsimítom én is rózsás arcod,

Majd füledbe súgom: „Lénácska,

Szeretlek én is nagyon!”

Kizárva a hétköznapok harcát,

Hatalmas szeretetkacaj készülődik

Mindkettőnk arcán.

Míg két kezed nyakamba csimpaszkodik,

A világ megáll körülöttünk, már nem

Sürget, taszít, hadakozik.

Rövidke cinkos, meghitt pillanat,

Kis boldogságbuborék, mely örökre

A mi aranyló titkunk marad.

Süle Gábor

Adok,kapok

Baba voltál,

életet kaptál,

anya lettél,

életet adtál.

Gyermek voltál,

jövőt kaptál,

szülő lettél,

jövőt adtál.

Unoka voltál,

nagymamát kaptál,

nagymama lettél,

unokát kaptál.

Szeretet

Nincs eleje, nincsen vége,

nincsen része, csak egésze.

Nincs mérete, van nagysága,

végtelenben a határa.

Nincs anyaga, nincs tömege,

van súlya és van ereje.

Nincsen műszer, amely méri,

nincs eszköz, mi érzékeli.

Nem kell műszer, nem kell mérned,

nincs eszközöd, mégis érzed.

Ott van benned, ott a helye,

te vagy az ő belső netje.

A szíved a te szervered,

kiszolgálja az életed,

oda mindig elmentheted,

onnan mindig letöltheted.

Ez egyedül csak a tied,

te vagy, aki megélheted,

ez igazán, miért élhetsz,

az érzés, hogy szerethetsz.

Emlékezés

Kialudt a szív, nem lángol,

már csak egy gyertya pislákol,

halvány tűz a múlt világból

visz magával messze, távol.

Fénye kihuny, füstje elszáll,

csonkra olvadt álom csupán,

hamvától felizzott parázs,

emlékké elégett varázs.

Életöröm

Ha a leány

a legényét

szereti,

a legénye

örömét is

megéli.

Ha örömük

a leányban

megérik,

szép leánnyá

vagy legénnyé

változik.

Varga Sándor

A KIS TARISZNYÁS

Valamikor a 90-es évek közepén történt.

Nyár volt, az erkélyünkön buján zöldellt a sok, szeretettel nevelt apró bokor, fácska és virág. A rácsra akasztott ládákban szinte világítottak a porcsinrózsa napsárga, halványlila, tűzpiros színekben izzó kelyhei.

Veronikám gyakran ült ki egy kis székre, vagy állt meg a növények mellett, és gyönyörködött a „kertben”. Néha megcirógatta valamelyiket, szólt is hozzájuk. Személyes ismerősünk, sőt családtagunk volt valamennyi.

Egy ilyen alkalommal azonban úgy láttam, ez nem a szokásos „társalgás”, valamit nagyon elmerülten figyel. Nem tudtam elképzelni, mi lehet.

- Majd elmondja,- gondoltam, és olvastam tovább. Jó idő eltelt, mikor végre bejött, és elme-sélte: egy méhecskét látott.

Alig múlt el egy óra, amikor a méhecske újra megjelent és munkálkodni kezdett. Nagyon szerettük volna pontosan látni, mit csinál, de attól féltünk, ha túl közelre hajolunk, meg-zavarjuk őt. Ezért Veronika fogta a távcsövet, beállította, így szinte néhány centiméter özelségbe hozva, komoly nagyításban figyelhettük meg.

Az egyik napsárga virágkehelyben dolgozott szorgalmasan. A virágport a hátsó lábán lévő kis „tarisznyába” gyűjtötte. Amikor már azon a helyen nem talált többet, átrepült egy másik virágra és ott folytatta a munkát. A felszállás azonban nem volt egyszerű számára. A virágporral megtömött tarisznya nehéz-nek bizonyult. Szegény, többször is nekirugaszkodott, míg végre sikerült felemelkednie.

Egy darabig követtük a tekintetünkkel, aztán eltűnt a fényben.

- Vajon hol lehet az otthona? Egy ilyen nagy városban hogy vetődött oda hozzánk? A Város-liget a közelben volt, de ha ott él, akkor mégis miért repült felénk? Igaz, ott inkább fűfélék vannak, a bokrok és fák tavasszal elvirítottak.

Erre a kérdésre később sem sikerült választ találnunk, pedig a méhecskénk azt követően min-den nap kétszer – szinte órára pontosan ugyanabban az időben – visszatért. Mi pedig, ha tehettük, figyeltük a ténykedését. (Teljesen bizonyosak voltunk abban, hogy mindig ugyanaz a kis méh tér vissza hozzánk. Nem lehetett másként…) A napsárga virágokon landolt, ott kezdte a gyűjtést, majd jött a piros, és végül, ha még szük-ség volt rá, a halvány lila. Gyakran ismétlődött meg, hogy oly sok port szedett össze, hogy alig tudott felszállni. Veronika már meg is jegyezte, szívesen segítene neki… Bár úgy tűnt, a méh megszokta a közelségünket, attól tartott, hogy az érintésre ösztönösen úgy reagálna, mintha támadás érné: szúr. Ez pedig a méheknél egyet jelent a halállal... Így hát csak gondo-latban emeltük meg őt, hogy az indulás könnyebb legyen.

Telt az idő. A nyárnak lassan vége lett. A porcsinrózsa is kevesebb virágot hozott már, a kis méh terhe is egyre könnyebb lett. Egy ilyen alkalommal - talán csak a szemünk káprázott – de mindketten úgy láttuk, mintha áttetsző, selymes kis szárnyacskáit többször, gyorsan össze-veregette volna, még felszállás után is egy párszor. Búcsúzott.

Még ma is magunk előtt látjuk, míly keményen, kitartóan dolgozott. Csak ebből állt csöppnyi élete.

Amikor az aranylón fénylő, borostyánszínű mézet rácsurgatjuk a kenyerünkre, vagy bele-tesszük a teába, mindig szeretettel emlékszünk rá, és arra a virágzóan szép, színes nyárra…

BÚZÁVAL ÉRŐ SZERELEM

Történetem a 40-es évek valamelyikéből való. Ötödikes-hatodikos gimnazista (16-17 éves) lehettem.

A gabona-félékre nagyon kedvező volt az időjárás. Különösen a búza volt az, ami boldoggá tette a falu népét. A gyönyörű, – kemény, magas szárakon ringó,- telt kalászok az életet jelentették. Lesz kenyér, és lesz szalma is.

A hír hogy a három, szinte egymásba érő községből néhány katonaviselt férfit behívtak a régi egységéhez, nyugtalanító volt. Sietni kell.

Egyik délelőtt apám a nagy kertben a burgonyát kapálgatta, időnként az eget kémlelve. Gyönyörű, tiszta volt az ég. Úgy gondolta, itt az ideje az aratásnak. Még ebéd előtt kiment a határba.

A „Palánton”, a szőlők előtti nagy, lapos területen volt a nagyobbik búzaföldünk. Oda ment először. Lassan, gondosan figyelve az egész területre, körbejárta, majd a Galagonyás felé eső sarkon megállt. Benyúlt a búzafejek közé és óvatosan letört egyet. A két tenyere között összemorzsolgatta, és a jobb kezével a búzatábla fölött egy lágy mozdulattal szétszórta a kipergett szemeket. Ez régi szokás szerint azt jelentette, jut belőle a karácsonyi kántálóknak, csordásnak, gulyásnak, kondásnak és az ég madarainak is. Megnyugodva indult a Galagonyás felé.

A Galagonyás tetejéhez érve megállt a tábla szélén. A földek itt végig kissé lejtettek, egészen a grófi szőlőkig, Ez a tábla ugyancsak aratásra várt. Apám ezt is körbejárta, ugyanúgy szétmorzsolt egy kalászt, és megállapította, hogy – bár ez is aratásra érett – jót tenne neki még az az egy nap, amíg a Palántot vágják.

Mire hazaért, Zelenák bácsi már várta. A bányából egyenesen hozzánk jött. Ő már az előző nap megnézte a táblákat. Meg is állapodtak, hogy másnap hajnalban a Palánton kezdenek. Megitta a maradék borát, amit előzőleg anyám töltött neki, hogy könnyebb legyen a várakozás, aztán elköszönt.

Itt jegyzem meg, hogy a családos bányászok – akik valóban törődtek a családjukkal – így biztosították az évi kenyerüket. Nagyobb mezőgazdasági munkák idején (szüret, aratás stb.) a bányából szabadnapot vettek ki, és nagyon keményen dolgoztak a földeken.

Tokaj-Hegyalján a szőlők és mezőgazdasági területek mellett kőbányák is voltak, ez az egyik meghatározó munkalehetősége volt a környéken élőknek.

Másnap hajnalban összeállt a csapat a Palánton. Zelenák bácsi, a fia, és annak barátja, Miska. Harmadik éve jártak így együtt aratni. Velük három fiatal marokszedó lány, és egy új lányka, aki szalmakötelet készít, vizet hord, gereblyéz, összehord. Ha nem szorít az idő, néha cserél az egyik marokszedővel, hiszen azt a munkát is meg kell tanulnia.

A hajnal hűvös csendjében szinte hangosan szisszentek a kaszák: ssssz-ssssz, reggel kilencig. Akkor bőségesen megreggeliztek, tudván, hogy a déli forróságban már jóformán csak folyadékot kívánnak majd. Árnyék sehol, még a távolban sem.

Ahogy a nap emelkedett, valóban óráról-órára melegebb lett. Szinte égetett. Ám hiába csurgott a veríték az arcukon és egész testükön, menni kellett. Ott lógott nadrágjuk korcán a zsebkendő,- a bányában ilyenkor megtörölhették arcukat – itt a hátuk mögött azonban suhogott a kasza. A lányoknál nem volt ilyen szoros a tempó, ők alkalmanként megtörölhették magukat, de ezt a kis időt aztán pótolniuk kellett.

Végre megkondult a kisfaludi templom harangja. Dél volt.

Az elöl haladó Zelenák bácsi hirtelen nagy lépéssel félre lépett, felemelte a kaszáját, majd megemelte a kalapját. A másik kettő is egyszerre abbahagyta a munkát és ugyanúgy kalapot emelt. A lányok lehajtották a fejüket és keresztet vetettek. Jól esett nekik megállni, kiegyenesíteni a derekukat. Ahogy a fiúknak is,amikor az erős szárak miatt a megszokottnál többször is meg kellett állni néhány percre, kaszát fenni.

Mint az oldott kéve, szinte mindannyian egyszerre nyúltak el a tarlón, hogy szusszanjanak egyet.

Először a lányok kezdtek mozgolódni, hogy a letakart kannák közül elővegyenek egyet és legelőször igyanak, majd lemossák arcukról, karjukról az izzadságot.

Az öreg ugyanakkor elővette a nagy tarisznyáját és kihúzott belőle két üveget, egy kis pálinkás poharat és egy bögrét a lányoknak,

A tarló szélén megjelent Zelenák néni, két nagy bödön hideg cibere levessel (meggyleves). Erről nem tudtak, ez nem volt előre betervezve.

– Hát ez hogyan? –kérdezték.

Az öreg megszólalt mosolyogva: - Én bizony azt hittem, ebből befőtt lesz télire.

Amíg Zelenák bácsi apámra várt, addig jóanyám egy kosár nagy szemű spanyol meggyet készített ki, egy kis üveg szilvapálinkát, és a lányoknak egy üveg meggyszörpöt, hogy ízletesebb legyen a langyos ivóvizük. Amikor Zelenák bácsi hazafelé indult, ezeket a kezébe adta. Zelenák néni pedig úgy gondolta, erre az édes-savanykás levesre a forróságban és a kemény munka közben nagyobb szükség lesz.

Amíg a férfiak Zelenák mamával voltak elfoglalva, a lányok hátrább vonultak, az izzadságtól rájuk tapadt ruhájukat száraz, könnyebb ruhára cserélték. Mindjárt vidámabb lett a hangulatuk. Egyszerű parasztlánykák voltak. Csinosak, kedvesek és szépek. Különösen Zsuzska, a szőke copfos, huncut szemű, a Miska marokszedője.

Zelenák bácsi – miután ivott – a többieknek is töltött egy-egy kupica különleges pálinkát. Ez jóanyám szakértelmét dícsérte. A 25 literes üvegballonba, 2 szem aszalt szilvát tett. A pálinka érés közben ettől csodálatos színt, különleges illatot és aromát kapott.

Az ebédet befejezték. Közben úgy döntöttek, egyelőre csak vágnak, később kezdik a kereszt-rakást. Mindannyian ittak még egyet, még egy kaszafenés, aztán megint csak a kaszák ritmikus suhogása: ssss-ssss…

Két kemény óra múlva Zelenák bácsi intett: Miska most már kötözzön, marokszedője, Zsuzska és a tanuló kislány pedig összehordjon és gereblyézzen. A keresztek helyét már ebédkor kijelölték. A tábla majdnem négyszögletes, ezért középen két sorban lesznek a keresztek.

Mikor a két kaszás végzett, ők is segítettek a kötözésben, összehordásban, és már kezdték összeállítani a kereszteket. Mindenki értette és szavak nélkül is tudta a dolgát. Két lány továbbra is gereblyézett, hogy tiszta maradjon a tarló.

Délután öt óra. Vége. A lányok összeölelkeztek, a férfiak mosolyogva nézték őket. Összepakoltak, és egymás után, sorban elindultak a mesgyék szélén a Galagonyásba. Menet közben Miska letépett egy búzavirágot, és félszeg mosollyal Zsuzska hajába tűute. – Olyan, mint a szemed. A lány ránézett, és mindkettejükben apró, forró napocskák szikráztak fel. Nem álltak meg, menni kell, dolog van. Csak így csendben, menet közben dédelgették magukban ezt a boldogító érzést.

Az út túlsó oldalán, az árok füves részén pakoltak le. Zelenák bácsi két kislányt elküldött két-két kannával, hogy fris, hideg forrásvizet hozzanak a Mátyás kútból. Alig 6-8 percre van, az árok túlsó vége felé.

Amíg a vízre vártak, a férfiak megbeszélték a teendőket. A Galagonyás nem az a sima föld, mint a Palánt. Keményebb, durvább, kissé göröngyös is. Nehezebb lesz a haladás.

A megbeszélés után Zelenák bácsi azt mondta: - én éjfél tájban itt hagylak titeket. Pár órát szeretnék aludni, mert reggel műszakba kell mennem. Ezt az egy napot azért kértem, mert – amint láttátok ti is – a Palánt már nagyon kívánta a kaszát, nem várhatott hétfőig. De így legalább Varga bácsi is megnyugodhat, hogy időben learattuk a gabonáját.

Jövő hétre megkaptam a szabadságot, kezdhetünk Fazekas bácsinál, Az nagyobb terület, több nap lesz. Az első napon látjuk meg pontosan, hogy mire kalkulálhatunk.

A nap már szép lassan húzódott a Nyerges tető felé. A két fiú felállt. Vágtak két-két rendet, hogy a lányok ott pakolhassanak le, ne az út szélén maradjon a holmi. Addigra már megjöttek a lányok a friss, hideg vízzel. Jót ittak mindannyian, és felfrissítették az arcukat, karjaikat az egyik kannából.

Hat óra elmúlt, mire a régi felállásban újra elindult a munka.

A nap már nem sütött, de a levegő még mindig forró volt, nem könnyítette meg a lélegzetvételt. A kaszák ugyanúgy suhogtak, a lányok pedig ugyanúgy görnyedve szedték a markot. Csak még nem csorgott róluk a veríték. Keményen dolgoztak. Nem nézelődtek semerre, csak maguk elé, de azért a Zsuzska, meg a Miska tekintete néha-néha találkozott. Ilyenkor a lány elpirult kicsit, Miska pedig még keményebben húzta a kaszát…

Tíz óra felé – bár már kissé lehűlt a levegő – ugyancsak nedvesedtek az ingek és a ruhák. Mégis vágták,vágták, szedték, markolták,- mert menni kellett, mert ez a sorsuk, mert élni kell, és enni is kell.

A nap már régen lebukott a hegygerinc mögött. A hold már a fejük fölött világított. Éjfélkor Zelenák bácsi álljt intett. Elköszönt, további jó munkát kívánva, vállára vette a kaszát, tarisznyát. Fáradt mosollyal végignézett a hold fényében ezüstösen csillogó lekaszált rendeken, és a jól végzett munka tudatával, nagy léptekkel indult haza.

Ha már álltak, megfenték a kaszáikat, mindannyian ittak egy-egy kupa vizet.

Eddig is csendben folyt a munka, de a fáradtság kezdett erőt venni rajtuk, még kevesebbet beszéltek.

Nézték a lekaszált területet és a még álló búzát. Úgy számolták, még két óra. Bár, ha fáradtan is, de bele tudnak keményíteni, akár másfél is lehet. Abban egyetértettek, hogy Zelenák bácsi marokszedő kislánya felgyorsíthatja a betakarítást. Aztán csak vágták, vágták… Kaszafenéskor a fiúk egy-egy pillantást vetettek a sürgő-forgó lányokra. Miska tekintete olyankor is Zsuzskát kereste. Megtörölték az arcukat, és aztán megint csak a kaszák suhogását lehetett hallani. Még nem volt két óra, amikor a kaszálást befejezték. Letették a kaszákat, jólesően nyújtóztak egyet. Ittak a még mindig kellemesen hűs, jóízű forrásvízből.

Egymásra néztek, és szinte egyszerre mondták: gyerünk,mutassuk meg a lányoknak! Megemelték a kévét, aládugták a búzakötelet, fél térddel lenyomták, húztak egyet, majd alácsavarták, máris léptek tovább. A fizikai erőfölény itt mutatkozott meg. Amikor befejezték a kévék kötését, elkezdődött a kereszt rakás. Két oldalról rakták,a lányoknak könnyebb volt így, szinte kézbe adták a kévéket. Furcsa véletlen, Zsuzska kezéből mindig Miskához került a kéve.

Még nem volt három óra. Mindannyian lemosakodtak, amennyire tudtak, és a lányok a kereszt tövében visszavették a már újra száraz ruhájukat.

Zelenák bácsi fia, akinek az apja távollétében döntenie kellett volna mindenről, most, hogy körben ültek, sem döntött, hanem kérdezett: mi legyen? Mire hazaérnénk, már mozdul a falu, nem aludhatunk. Végül Miska szólalt meg: - úgy hallottam, hogy ilyenkor a keresztek tövében szoktak aludni valamennyit.

Egymásra néztek. A lányok kicsit szégyenlősen, de a kíváncsiság ott villant a szemükben. Nagyon fáradtak vagyunk, miért ne? Így legalább pár órát mi is aludhatunk!

A levegő végre kellemesen hűvös volt. A feltámadt szellő a frissen kaszált gabona, és a forrás körül nyíló vadvirágok balzsamos illatával takarta be a tájat. .

A közelgő hajnalt néhány korán kelő madár éneke köszöntötte.

Elhelyezkedtek. Csak mintha a vízhordó kislány hallaná félálomban nagyon halkan a Mátyás-kút csendes csobogását. Vagy talán a saját szívét?

A sápadt hold lassan haladt az égen. Nem volt idegen számára, amit odalent látott. Már régóta tudta, hogy ilyenkor a keresztek tövében kivirul a legszebb, a búzával érő szerelem.

FAZEKAS ZOLTÁN

A pulóver

Osztálytársam, vagány Flóra

csúfolta a pulcsimat,

úgy fogadott az osztályban:

így járni már nem divat.

Pedig ezt a puha holmit

nagymamám kötötte,

nem volt ilyen meleg

ruhám soha még előtte.

De ez annál, még annál is

melegebbnek tetszett.

„Észreveszed, ha rám gondolsz!”

Mamim hangja csengett.

Hogy mondjam el ezt Flórának,

a többi osztálytársnak,

akik szép ruhácskámban

csak furcsaságot látnak?

Rágondoltam nagymamára,

készen állt a felelet:

- Mondd csak Flóra! Szerinted

már nem divat a szeretet?

Nincs feltűnő, nagy jelzése,

nem rejti sok márkás bolt.

„Fogadd el, neked kötöttem!”

Reklámja csak ennyi volt.

Ha fölveszem, hallom a szót,

fülembe most is itt zenél:

„Legyen neked ajándékom,

mint éhezőnek friss kenyér!

Gondoljál rám kis unokám,

valahányszor viseled,

érezd benne, hogyha fázol,

öreg-meleg szívemet.”

Az ilyen pulcsik a divatba

mindig beleférnek,

akkor is, ha készítőik

már csak bennük élnek!

Nézett Flóra nagy szemekkel,

(a csend mindenhol lelket ért),

mosolyában könnycsepp bujkált,

de ő tudta csak, hogy miért.

A telefon

Anyukámnak is van telefonja!

Hogyha megszólal? Kezem átfonja!

Diling-dalang, csak szólal a dallam,

nem kell nyuszi-fül, hogy meghalljam.

Ujjam tapogat megannyi gombot,

egy veheti el tőlem a gondot.

Zöld a színe, mely erre való,

megnyomom s mondom: halló, halló!

Igen! Én vagyok! A te kislányod!

Tudom én jól, hogy anyát várod!

De ő most nincs itt, konyhába van!

Beszél a nyelvem, csak úgy rohan.

Igen, jó vagyok! Mondom apának.

De most már megyek, a babák várnak!

Etettem őket, amikor hívtál,

babgulyást főztem, kihűl, ha itt áll!

Ezzel megnyomom a piros gombot,

megoldva így egy másik gondot.

Na, éhes babák! Kinél is jártam?

Szólok sóhajtva, megint vidáman.

De azok rám szomorúan néznek,

egyik sem mondja, hogy: kérek, kérek!

Nekem is furcsa valami nagyon,

még az etetést is abba hagyom.

Ejnye! Mi lelte a kis szívemet?

Kérdem magamtól. S hol a felelet?

Telefonra nézek, az pedig rám,

beindul tőle a memóriám.

Mit is szólt apa legvégül benne?

„Nagyon szeretlek!” Úgy velem lenne!

S mi volt a válaszom? Ez hát a gond:

a csúnyán villanó nagy piros gomb!

Így most már biztos, látni sem akar.

Valahol sírdogál, könnye fanyar.

Diling-dalang, aranyos telefon!

Hangodat szépen sosem hallhatom!

De ekkor, pont ekkor! Milyen csoda!

Dalolni kezdett az egész szoba!

Anya csak fülel, mi olyan hangos,

de nem indul el, mert répát vagdos.

Én viszont tudtam: az apai szív

megbocsát, újra és újra csak hív!

Gyere hát zöld gomb, téged kereslek!